2009. május 6., szerda

Kapros karfiolkrémleves



.



"Az vagy, ami az édesanyád.
A világot, s minden létező dolgot az édesanyád szemével látsz.
Amit később az apáktól tanulsz, az valami más.
A kultúrák láncolata asszonyok lánca, akik a múltat összekötik a jövővel."






(Shirley Hill Witt, Mohawk indián asszony)







Egészséges, idénynek megfelelő, olcsó, bárhol kapható alapanyagokból van, kalóriát alig tartalmaz és 15 perc alatt elkészül.Nyáron jégbe hűtve, hidegen is kitűnő.

Hozzávalók 4 főre:
egy kb. 1 kg-os karfiol,
2 közepes szem krumpli,
1 kicsi fej vöröshagyma,
1 csokor kapor,
1 evőkanál olívaolaj,
1 kicsi fémdobozos sűrített paradicsom,
4 szelet szikkadtabb rozskenyér
só,
1 kevés cukor,
1 teáskanál ételízesítő.


A burgonyát meghámoztam, a karfiolt megtisztítottam és kis rózsákra szedtem. Egy nagyobb fazékban föltettem főni őket a kis kockákra vágott vöröshagymával együtt körülbelül 2 liter vízben. Sóztam, ételízesítőt és egy csapott mokkáskanálnyi kristálycukrot tettem bele.
míg a leves főtt, fölkockáztam a rozskenyeret. Egy nagy serpenyőben félig megpirítottam a kenyérkockákat, majd az 1 dl vízzel felhigított, sózott, cukrozott paradicsompürét rájuk öntöttem az olívaolaj társaságában. Kis lángon pirítottam, hogy tudjanak szikkadni a benedvesedett kenyérkockák. Igazából a paradicsomos kenyérkocka úgy készíthető könnyebben, ha van szikkadt kenyerünk, amit beleforgatunk az ízesített paradicsomba, aztán hagyjuk egy jó napig kiszáradni. Csak utána pirítjuk meg. Nekem ma így sebtiben is sikerült a pirítás, szóval nem lehetetlen. Érdemes bajlódni vele, mert nagyon jó íze van, és ezt az egyszerű levest egészen különlegessé teszi. Ha nincs kedvünk bajlódni vele, készítsünk csak sima kenyérkockát. Vagy vágjunk fel apróra aszalt paradicsomot, és azzal szórjuk meg a kész leves tetejét.
Tehát, mikor megfőtt a leves, botmixerrel pürésítettem, és csak most tettem bele a finomra vágott kaprot. Nem sűrítettem semmivel, a burgonya és a karfiol maga adta a sűrűségét.

Tipp: készíthetjük hagyományos krémleves formájában is, akkor ne tegyünk bele krumplit. Hanem mikor megpuhult a karfiol, 2 dl tejszínben elkevert 2 csapott evőkanál liszttel habarjuk be a levest.

20 megjegyzés:

trinity írta...

Megint nagyon finomat főztél-ezt feltétlenül ki is próbálom!!
Előtte az írásod-nagyon találó....

duende írta...

Köszönöm Trinity! :)

Nagyon egyszerű kis leveske...

Gabojsza írta...

Jó kis írás, élvezettel olvastam! Megragadtad a lényeget:-)

duende írta...

Köszönöm Gabojsza! :)

Wise Lady írta...

Az a baj, hogy a fiatal lányok közül sokan kinevetnék, amit írtál. Pedig nagyon igaz. És biztos az sem véletlen, hogy körülnézek magam körül, és rengeteg a férj, gyerek nélküli nő, még 30-as éveikben is.

Palócprovence írta...

Szép gondolatok, szép képek!

Ági, aki főz írta...

Engem először a képek ragadtak meg, egészen gyönyörűségesek. Hatalmas léptekkel fejlődik a fotózásod és csodálom ezt a kreatív edény használatot!

Az írás mintha az én szívemből szólt volna, annyira egyetértek mindezzel. Nincs annál jobb, mint nyugodtan ücsörögni a vásárnapi ebéd után jóllakottan és beszélgetni.

Ildinyó írta...

Csodálatos ez az írás! Annyira, de annyira igaz minden egyes szó belőle! És fantasztikusan jók a képek is! Wise Ladynek csak annyi, hogy sajnos igaza van, de ez nagyban függ attól, hogy ki milyen családban nőtt/nő fel. Nálunk (mióta külön élünk) sajnos a mindennapokban nem megoldható a közös étkezés, legfeljebb hétvégén. De nagyon hiányzik! Viszont a különböző ünnepi alkalmakkor (néha csak úgy is) összeül a nem is kicsi család (tesvérek, sógorok, gyerekek...) és akkor aztán van evészet, ivászat, beszélgetés... Igazi olaszos család vagyunk. A gyerekek visonganak, a felnőttek hangosan hahotáznak... Ezek kellenek (kellenének többször is), de nagyon!

Chef Viki írta...

Szuper írás! S annyira igaz!

Valamiért manapság nem "trendi" sütni-főzni, fel nem tudom fogni, miért.

Nincs is annál jobb érzés, mint szívből, örömmel alkotni valami finomat, s utána azt a szeretteinkkel megenni. És látni az elégedettséget az arcukon :-)

duende írta...

Whise Lady, talán nem baj az sem... Én is kinevettem tinikoromban az ilyen szöveget, iszonyú lázadó voltam. Most is az vagyok... :))
De aztán férjhez mentem és elkezdődött az önálló élet. Muszály volt gyakorolni a konyhában. Lassan belejöttem és mára már gyakorlott konyhaboszorkánynak mondhatom magam! :))))
Megaztán, a mai rohanó és idióta világ sem kedvez mindezeknek, és ez sokszor nem rajtunk múlik... Persze van amikor igen, de a váltásokhoz rugalmasság kell, és az a legjobb, ha megvan valakiben.
Ráadásul a társadlom is olyan, hogy szándékosan nem hagyja felnőni az embereket, infantilis a világ. Nagy önállóság és határozottság kell, hogy szembe menjünk ezzel.
Igen, borzasztó látni, hogy 30, sőt 40 éves emberek a mama szoknyája mellett ülnek. De ebben a mamák is hibásak...

erős ildikó írta...

Szia!
Tudod, hogy nagyon szeretem a karfiolt is, a kaprot is. Meg a gyönyörű fotóidat! Mégis, ma a bevezető írásodba merültem el leginkább, mígnem jólesően lubickoltam benne. Hogy igen, ez az, amit szeretnék, ha megértenének, felfedeznének a körülöttem élők.
Mondok valamit. Párom úgy nőtt fel, hogy édesanyja egyedül nevelte. Mindig odakészített neki az ételt, azután el kellett mennie dolgozni. Így ő meg többnyire egyedül evett vagy inkább bekapkodta az ételt. A nagymamánál voltak hétvégén közös evések, mégsem vált természetessé számára. Amikor összekerültünk, hosszan kellett harcolnom azért, hogy megértse, mennyi mindent jelent az, hogy közösen ülünk le az asztalhoz. Nem csak eszünk, hanem együtt eszünk.
Az is legalább ilyen fontos nekem, hogy normális környezetben tudjuk elfogyasztani az ételt, italt, akármilyen egyszerű fogásról legyen is szó. Hétköznap is. Legyen tiszta az asztal, rendesen elmosva a tányér, evőeszköz. Legyen hely az asztalon, akármilyen kicsi is, ne kelljen szorongani felesleges tárgyak miatt. Legyen tiszta terítő - vagy legalább teríték, szalvéta, s ha van: virág. Ami ezen felül lehetséges, annak csak örülhetünk...
Az írásodat lementem, és szívből ajánlom most páromnak, aki messze van, egyedül eszik, de nem mindegy, hogy hogyan. Még egyedül sem...

duende írta...

Köszönöm, Palócprovance! :)

duende írta...

Nagyon szépen köszönöm Ági, igyekszem! :))
Pedig ha tudnád... Nincs ám komoly gépem, csak egy kis occsó automata.

Örülök, hogy szívünkből szóltam! :)

duende írta...

Ildinyó, köszi a megjegyzést, ki is egészítettem a szöveget. Eszembe juttattál egy régen hallott nagyon érdekes felmérést.

Egyébként a mi családunk is abszolút olaszos, teljesen mediterrán a temperamentumunk... :)) Mintha bennünket írtál volna le...

A két ember is család, a három is. mi csak ketten vagyunk (plisz a macsek), de így is fontosak a közös étkezések. Most itthon vagyok, mindennap főzök, mert a párom is javarészt itthon van. De régebben, mikor dolgoztam, a vacsorát akkor is együtt költöttük el, megterítve, asztalnál.

Sokszor éjszakába nyúlóan elborozgatunk és beszélgetünk vacsora után is. Szeretem ezeket a pillanatokat.

duende írta...

Abszolút egyetértek Viki! :)

Talán mert erre agymossák a fiatalokat... :(

duende írta...

Szia Napmátka!

Köszönöm szépen! :)

Igen, egy húron pendülünk, és ezt mindig érzem a bejegyzéseidből, az ételeidből is.

És teljesen egyetértek veled. Éppen valamelyik nap mondtam azuramnak, miután megterítettem, és elnéztem az asztalunkat: milyen, de milyen mérhetetlenül gazdagok vagyunk! Mindig van friss virág a vázámban - közel a piac -, mindig szépen terítek, még ha csak egy paprikás krumlit főzök is salátával... És egy paprikás krumpli is milyen mennyi étel, ha van kivel jóízűen elfogyasztani. csordultig voltam hálával, hogy ilyen jó körülmények között élhetünk... Sokszor, mikor elégedetlenkedek, eszembe juttatom: sok ember éhezik, sokan szörnyen szenvednek. és ez el is fújja a negativitásomat. Bár mindenki így élhetne...

Az öröm mindenben ott van, csak a szívünkön múlik.

Bizony, én is ismerek olyanokat, akik sosem esznek együtt. Olyan is az életük... nem bírálatként mondom, csak látom. Az, hogy leülök az asztalhoz, az tisztelet a másiknak, a munkájának, a lényének. Fontos.

Én is felnőtt fejjel értettem meg, mikor már én is főztem, bevásároltam, hogy mindez mennyi idő és mennyi munka és mennyi szív kell bele. Ekkor értettem meg, hogy anyu mennyit dolgozott ránk, és mennyire törődött velünk. Meg kell érni rá.

Gondolatban jó étvágyat kívánok Hanczúrnak, és veletek ülök az asztalnál! :)

erős ildikó írta...

Köszönöm, Duende!
És teljesen igazad van: a gazdagság, az elégedettség érzése ilyen egyszerűen megszületik bennünk - s ennyire jogosan...

duende írta...

Én köszönöm! :)

Raindrop írta...

Elképesztően szépek a képeid, hogy nem néztem még végig a blogod? Őszintén gratulálok!

duende írta...

Szia Raindrop!

Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! :)